Kezdett már későre járni,
ennek ellenére még mindig a próbateremben gyakoroltunk Jiminnel. Láttam
hyungomon, ha nem kerül minél előbb ágyba, akkor itt fog menten összeesni a
fáradtságtól. Én pedig egyáltalán nem akartam, hogy ez megtörténjen. Nem
akartam, hogy Jimin miattam ájuljon el, s kerüljön kórházba.
Már napközben is láttam
rajta, hogy nagyon nem volt a toppon: nem is egyszer hibázott, kért szünetet,
hogy a levegővétele visszaálljon a régire vagy, hogy pihenhessen. Ahányszor
valamelyikünk megkérdezte, hogy minden rendben van e vele, témát terelt. Nekünk
ugrott, hogy miért ne lenne, ugyanolyan, mint általában lenni szokott. De ez
egyáltalán nem így volt. Jimin nem szokott ennyire hirtelen haragú lenni, épp
ellenkezőleg, őt nehezen lehetett a sodrából kihozni. Viszont, ahogy elnézem, a
mai napon túlságosan is nagy lehetett a hangulatingadozása. Itt van velem,
semmi baja nincs. Olyan, mint egy átlagos napon. Valamit nem akart nekem, vagy
éppen nekünk, a társainak elmondani. Reméltem, hogy nem kezdi megint el, mint
jó múltkorában.
– Hyung, ha fáradt vagy,
akkor menjünk vissza a dormba, eleget gyakoroltunk ma – mondtam, ahogy
félbeszakítottam a gondolatmenetemet és sétáltam oda a magnóhoz, hogy
kikapcsolhassam.
– Biztos vagy benne
Jungkook? Holnap még keményebben próbálunk, s nem lesz energiád arra, hogy
kimozdulj újra a kollégiumból és este átvonszold magadat ide – felelte neki
dőlve a gyakorlóterem falának, szemeit lehunyva és úgy gondolkodva.
– Egész biztos, nem lesz
baj. Én nem esek olyan hamar össze, mint te, Jimin – néztem rá elködösült
tekintettel, miközben a mellkasom előtt összefontam a karomat.
– Ezt úgy veszem, hogy
meg sem hallottam – válaszolta, majd egy kelletlen sóhaj hagyta el az ajkait. –
Akkor ne húzzuk itt tovább az időt, menjünk, a végén Jin még jobban leszedi a
fejünket – jelent meg a szája sarkában egy halovány mosoly, amelyet örömmel
néztem.
Összeszedtünk a
cuccainkat, majd a villanyokat lenyomva, bezártuk az ajtót, s annak a kulcsát
leadva a portán, egymás mellett sétálva hagytuk el a Big Hit épületét. Az út
meglehetősen csendben telt el, nem tudtunk, mit mondani a másiknak. Úgy tűnt,
hogy most jobban tennénk, ha a hallgatás kíséri végig a gyalog majdnem egy órás
utunkat. Se nekem, se Jiminnek nem volt kedve ahhoz, hogy szóljunk a
menedzsernek a fuvarozással kapcsolatban. Illetve még azt sem vetettük fel,
hogy esetleg taxit hívjunk, vagy egyszerűen csak szálljunk fel egy buszra,
amely elvisz minket a Bangtan dormhoz. Nem, mi úgy éreztük a legjobbnak, hogyha
gyalogolunk.
A percek gyorsan teltek
el, s továbbra is úgy sétáltunk egymást mellett, mint akik némasági fogadalmat
tettek. Semmi értelmes téma nem fordult meg a fejemben, amit kibeszélhettünk
volna a visszaérkezésünk pillanatáig. Talán mi ketten voltunk azok a csapatból,
akiknek még akkor sem tudták befogni a szájukat, amikor kellett volna. Nem is
egyszer figyelmeztettet minket a menedzserünk vagy éppen a Namjoon, de mégis
tovább folytattuk a beszélgetést. Ezért sem tudtam elképzelni, mitől is
némulhattunk meg ennyire.
A dormhoz elérve
mindketten csak azt vettük észre, hogy mindenhol ég a villany. Innen
következtettem arra, hogy senki sem aludt, mivel ránk vártak. Hát, tény és
való, nem éppen volt megszokott tőlünk az, hogy még este tízkor is a BigHit
tánctermében fogunk táncolni egy kiadós, kimerítő próba után.
Ez még tőlem is új volt,
mivel általában én voltam az, aki kifáradva indult meg először, amint a
koreográfusunk abbahagyta a próbát. Mindig elsőként hagytam el a termet,
indultam meg öltözni és ültem be a kocsi leghátsó ülésére. Most viszont az
egésznek a szöges ellentettje lettem, minél később szerettem volna hazamenni, táncolni
akartam, levezetni a néha napján engemet is felemésztő stresszt, hol egyedül,
hol társaságban.
A zavaros gondolataim
forgatagából a kulcs zörgésre rántott vissza, amellyel épp Jimin szórakozott. A
vak sötétségben próbált rájönni arra, hogy mégis melyik nyitja az ajtót, de
veszett ügynek látszott. Mosolyogva néztem, ahogy még szórakozik egy kicsit,
majd a fejemet rázva sétáltam mellé és vettem ki kezéből a kulcscsomót.
Értetlenül nézett rám, hogy mégis mit csináltam, de nem reagáltam rá semmit.
Találomra kiválasztottam egy kulcsot, majd a sejtéseim beigazolódva, ki is
nyílt az ajtó. Előre engedve a még mindig engem szuggeráló Jimint, fura érzés
kerítettek hatalmába.
Máskor általában hagyni
szoktam, hogy szórakozzon a kulcsokkal, sőt néha ha olyan kedvemben voltam,
akkor kedvemre ki is nevettem. Olyankor volt talán a legaranyosabb, mivel ez
volt a második olyan dolog, amit miatt nem szerették, ha folyamatosan cukkolva
van. Sőt, ilyenkor, ha fél óráig nem szól hozzám, s néz rám úgy, mint egy
ördögi lényre, akkor egyszer sem. Hát, szerintem a Golden maknae helyett
sokkalta inkább érdemelném a Devil maknae verziót, jobban illik rám. Már csak
azért is, mivel néha napján nem is egy csínytevés fordul meg a fejemben, még
úgy is, hogy húsz éves vagyok.
– Jó látni, hogy vettétek
a fáradtságot és hazajöttetek – termett előttünk hirtelen Jin, jelentkezve a
szokásos gondoskodó szerepével. – Jungkook, menjél lefürdeni, Jimin te pedig
kérlek, segíts a mosogatásban.
Mindketten egy beleegyező
bólintással indultunk meg a dolgunkra. Az én utam a fürdőbe vezetett, ahol
egyből megengedtem a forró vizet, mely remélhetőleg ellazítja a tánc által
megterhelt végtagjaimat. Amíg a vizet engedtem, átszaladtam a mellette levő
szobámba, hogy egy tiszta törülköző és pizsamának nevezett alvó ruhákkal
térhessek vissza. Talán vagy öt perce állhattam a mosdókagylónak támaszkodva,
az arcomat fürkészve, amikor leesett a tantusz, hogy holnap próba és még Jimin
sem fürdött. Felgyorsítva a dolgokat, beleszórtam a szennyes tartóba a mosásra
váró ruháimat, majd egy megfáradt sóhajt eleresztve feküdtem bele a hatalmasnak
mondható kádba.
Kiürült fejjel szerettem
volna a kádban elüldögélni, de még azok után is a koreográfián kattog az agyam,
miután azt gondoltam, hogy sikeresen be tudtam zárni holnapig a próbaterembe.
Ennek ellenére elég aktívan tábort vert a fejemben, s semmivel sem akart onnan
elszabadulni. Szemeimet lehunyva csúsztam lejjebb a kádba, hogy legalább más
fele tereljem az így is agyat zsibbasztó gondolataimat. Minden ok nélkül
kúszott elmémbe az a jelenet, ahogy Jimin hyung ott állt a táncterem ajtajában,
s a tükörből tekintett vissza rám. Nem tudtam miért, de az elmúlt napokban
sokkal többet álmodtam Jiminnel, ami aztán megnyugvásként hatott a néha
felhevült gondolataim ellen. Ráadásul ahányszor rá gondoltam a szívem hevesen
vert, a vérnyomásom az egekben volt, s ez addig nem akart csillapodni, ameddig
le nem léptem a társaságból.
– Jungkookie, siess egy
kicsit. Lassan fél órája bent vagy, nem ott kellene elaludni – hallottam meg az
ajtó túloldaláról Jimin hangját, amit egy kisebb kopogás is követett.
Nem is figyeltem mennyi
idő telhetett el azóta, amióta én bejöttem, de ha már arra volt szükség, hogy
valaki bekopogjon, elég szépen elmerülhettem a gondolkodásba. Lassan feljebb
tornáztam magamat, majd a radiátoron pihenő törülközőért nyúltam, hogy minél
előbb megszáradjak, s utánam tudjon jönni Jimin, és én is végre kényelembe
tudjam helyezni magamat. Öt perccel később már az ajtó előtt állva, álmos
tekintettel meredtem az egyre türelmetlenebb hyungomra, aki a falnak
támaszkodva várt a csodára, hogy mégis mikor kerül sorra.
– Azért remélem még
maradt meleg víz, és nem pazaroltad el az egészet – meredt rám elhúzott
ajkakkal, majd kikerülve engemet csapta be a fürdőszoba ajtót.
– Ha tudnád, hogy azért
maradtam ilyen sokáig a fürdőben, mert te jártál a fejemben, másképp állnál a
dolgokhoz – sóhajtottam, majd a szobám felé indultam, ahol még jobban elment a
kedvem, s csak aludni akartam.
