[OS] Nőj fel végre, Kim Taehyung! (VMin)

Az évek egyre inkább csak rohannak, ez által még több rajongót gyűjtve magunk köré, akiktől rengeteg támogatást kapunk. Olyanok nekünk, mint valami család, akiket személyesen nem ismerünk, de valahogy mégis egymáshoz tartozunk. A maga módján eléggé furán hat az egész gondolat, de én mégis így gondolom, s büszke is vagyok erre. Tisztán emlékszem a szüleim szavaira, amit nem győzök elmondani a koncerten, mind a bandatagoknak, mind a rajongóknak. Ha van egy olyan személy, akit szeretsz, akkor te magad is szeretve vagy. Csak próbáld észrevenni a legkisebb mozzanatokat, jeleket, amivel a tudtodra próbálja adni az egészet. 

Nem igazán szeretek az ilyenekben hinni, de minden mondat, amely elhagyta valamelyik nevelőm száját, azok aranyat értek. Több időnek kellett eltelnie, hogy ezt felfedezzem és rájöjjek arra, hogy minden egyes közeledés felém valakitől, mindig más érzést vált ki belőlem. Bár még a mai napig nem vagyok abba biztos, hogy ez mindössze az én agyam szüleménye, amit beprodukálok magamnak vagy ennek az egésznek pont az ellenkezője. Számomra ezek tiltott érzések, melyeket inkább magamba fojtok és hagyom hadd őröljön fel a tudat, hogy nem valósulhat meg. 

A nappaliban, a kanapén ülve figyelem azt, ahogy Taehyung és a maknae Jungkook, egymást kergetik megállás nélkül az étkezőben. Nézve a felhőtlen boldogságukat, az én arcomra is mosolyt csalnak, amit nem is próbálok palástolni. Most az egyszer szándékosan nem álltam be közéjük, csak a távolból szeretném azt nézni, ahogy elszórakoznak együtt, anélkül, hogy bárki is megzavarná őket. Meg nem vagyok olyan hangulatban, hogy bármiféle játékba vagy hülyéskedésbe belemenjek. Hiába próbálnának noszogatni, továbbra is kötném az ebet a karóhoz. 

– Fura, hogy most kivételesen nem te vagy az, aki eladja a fél dormot, hanem Jungkook – ül le mellém nevetve Jin, amitől kicsikét összerezzenek. 

– Valamiért most nincs kedvem velük lenni, magányra vágyom. Tudom, hogy nem vagyok egyedül most, de mégis, nincs olyan hely, ahova eltudnék bújni és gondolkodni – felelem egy mosoly kíséretében, ahogy tekintetemet továbbra is nevetgélő pároson tartom. 

– Jimin, ez nem te vagy. Az előbb még majd megpukkadtál a röhögéstől, amiért Taehyung balfácánok módjára viselkedik... Most meg egyszerűen olyan vagy, mint akinek elment mindentől a kedve. Mond csak, volt, aki akár egy rossz szót is szólt? – néz rám Jin felvont szemöldökkel, amin hosszasan elgondolkodok. 

Jó kedvem van, de mégis magányra van szükségem. Nem pont azaz oka, hogy valaki, olyan személy miatt viselkedek így, aki valami olyasmit tett szóvá. Egyszerűen nem érzem magamat jól a bőrömben és így mutatkozik meg nálam, s ez ellen még legidősebb hyungom sem tud mit tenni. Akármennyire is erőszakoskodik, hogy már pedig nekem mosolyognom kell. Ha az olyan egyszerűen menne, szerintem már a felhők felett lennék a boldogság miatt, attól a jelenettől, amit a fiatalok lerendeznek a nappaliban. 

Kezd kicsikét sok lenni, hogy Jin ennyit aggodalmaskodik értünk, amikor vagy százszor elmondtuk neki, hogy ha baj van, szólunk neki. Ha így folytatja, még azelőtt fog megöregedni, hogy megházasodna, lenne gyereke és betöltené a harmincötöt. Ráhagyva a dolgokat, egy szó nélkül kelek fel a kanapéról, hagyom ott a társaságot és sietek be a Taehyunggal közös szobánkba. Eldőlök az ágyon, amely most az egyszer fájdalmasan nyekken fel alattam, ezzel adva a tudtomra, hogy milyen zavarodott és kusza érzések játszódnak le bennem. Egy megereszkedett sóhaj hagyja el ajkaimat, s fordulok az oldalamra, meredve ki az ablakon a januári estébe. 

A rám telepedett csendet, egyedül csak a szobában levő óra kattogása tölti be és a kint elhaladó autók. Fény forrás egyáltalán nincs, a helyiséget a sötétség öleli körbe, amely most az egyszer jobb is, mivel így jobban áttudom gondolni az egyáltalán nem hiányzó dolgokat. Ki kellene élveznem a helyzetet, hogy most leállásunk van két napig és egyáltalán nem kell a dolgok miatt aggódnom, azonban mégsem tudok úgy tenni, mintha minden problémamentes lenne. Nem is kicsit kezd zavarni, hogy Taehyung az utóbbi időben elhanyagol, amikor szinte a debütálásunktól fogva olyanok vagyunk a másiknak, mint a testvérek. Helyettem viszont először mindent Jungkooknak mond el és utána csak nekem, illetve ha próbálok felé közeledni és beszélgetést kezdeményezni, egyszerűen csak tovább áll, ezzel egy az egyben leszarva engem és a mondanivalómat. Fáj látni, hogy ennyire nem akar tudomást venni rólam és arról, amit mondani szeretnék neki, mert kitudja mikor lehet életbe vágó az, amit közölni szeretnék vele. És még azzal sem vagyok tisztában mikor is kezdett el az érdekelni, ha maga Kim Taehyung nem vesz figyelembe...

A körülöttem levő csendet, egy éles kopogás szakítja meg, s mindössze csak mormogással adom az illető tudtára, hogy szabad. Egyáltalán nincs szükségem senkinek sem a társaságára és arra sem, hogy megmondja mégis mit csináljak és hogyan tegyem meg azokat. A kopogás után, fél perc elteltével, ismerős hang csapja meg a fülemet, ráadásul egy olyantól, akire egyáltalán nem vagyok kíváncsi. 

Hallom, ahogy Taehyung egyre jobban közelít felém, s egyre inkább érzem azt, hogy megfulladok a közelében, még úgy is, hogy nincs meg rá az okom. Hiába kérdezősködik, nem válaszolok neki, inkább csak mélyen meglapulok az ágyamban, mintha az képes lenne elfedni az egész testemet. Most az egyszer csak azt kérem, hogy tűnjön el, legalább addig, ameddig csak lehet...

– Jimin, kész a vacsora, gyere te is enni – ül le mellém az ágyra, amiről tudomást sem veszek. Egyik fülemen be, másikon ki. – Tudom, hogy hallasz engem, mivel már ismerlek annyira, hogy nem vagy te a hallgatás embere. Ez nem te vagy, mi történt azzal a Jiminnel, akinek a nap huszonnégy órájában be sem áll a szája? – kérdezi, miközben halkan el is neveti magát. 

– Ha Jin kért meg rá arra, hogy faggass ki, miért is vagyok olyan, amilyen, semmit nem fogok mondani – válaszolom ridegen, tekintetemet továbbra is a város fényeinek szentelve. 

– Szerintem itt nem azzal van a gond, hogy valaki bánt téged vagy valami... Hanem az, hogy mostanában kerüllek. Igaz, Hyung? – kérdezi halkan Taehyung. Bár amennyire a hangjából kitelik, még ő maga sem biztos a kérdésében. 

– Na ne nevettess Taehyung, igazán meg vagyok én nélküled is – felelem kicsikét bunkóbban a kelleténél, amit egyáltalán nem érdemel meg. 

– Ide figyelj, ezzel nem engem sértesz meg, hanem a saját önbecsülésedet rombolod le, hogy mikor mondasz igazat, s mikor nem – mondja, majd kis idő elteltével folytatja: – Azért töltöttem több időt Jungkookkal, mint veled, mert a maknae-val olyan dolgokat beszéltem meg, ami miatt szerintem hülyének néztél volna. A furának nevezhető viselkedésem, nem feléd irányul, így szó sincs arról, hogy hanyagolnálak Hyung...

Csak csendben hallgatom Tae szavait, amelyek most az egyszer nem találtak süket fülekre. Tény, hogy már nem barátkánt tekintek rá, hanem teljesen másként, azonban azért mégis csak közölhette volna velem akkor, hogy egy ideig ne számítsak a társaságára, mert fontos ügyei vannak Jungkookkal. Azonban nem ér meg annyit, hogy pár csekély érzelem miatt tönkretegyem a barátságunkat, így jobb lenne, ha megtartanám magamnak a dolgokat. Ezért is gondolom úgy, hogy ezek számomra, mindössze tiltott érzelmek, melyeket nem kaphatok meg...

– Jó, megértem, de azért tényleg tudathattad volna velem a dolgokat... – ülök fel lassan, kesernyés arcot vágva. 

– Végre szándékoztál rám nézni, s nem csak a hátadat mutatni, amely olyan érdekes volt, mint nyáron a lámpa körül repkedő molylepke. Tehát semennyire – feleli nevetve, majd egy hirtelen mozdulattal eldönt az ágyon. 

Farkasszemet nézve a másikkal, a szívem egyre hevesebben kezd el verni, pulzusom szinte már az egekben van, s egyre jobban kezd hatalmába keríteni az érzés, hogy megcsókolhassam. Azonban, ha meg is tenném, utána egész biztosan megutálna és ország-világnak elmondaná, hogy mennyire nem tartozom bele a társadalomba. Bár Tae nem az a személyiség, aki csak úgy elítélné az embereket. Nem, helyette inkább megértő egy személy, akihez bátran lehet fordulni tanácsért – kivéve, ha azok nem hülyeségek. 

Gondolataim ködfátylát Taehyung közeledő arca tépi szét darabjaira, s akarva-akaratlanul is, de mélyen legbelül siettetni szerettem volna, hogy legyen meg az érzés, amely már hónapok óta mardossa a bensőmet. Aztán végül is igencsak elgondolkodtató az, hogy miért ő az, aki elsőnek teszi meg a lépést, amikor nekem kellene. Sőt, ha egy full hetero srácról beszélünk, akkor mégis miért neki jutna eszébe az, hogy megcsókolhasson. Kim Taehyung viselkedése felettébb furcsa, amit nem tudok hova helyezni a zavaros elmémben...

Még mielőtt újra elkalandozhatnék, Taehyung azonnal cselekszik és mire észbe kapok, már az ajkaimat csókolja. Ujjaimat lassan kósza tincseibe vezetem, s úgy váltunk át érzéki, lassú csókba. Ahhoz képest, hogy eleinte azt gondoltam, hogy nem teljesülhetnek be az érzéseim, most teljesen az ellenkező irányba haladnak a dolgok. S mondhatni boldogabb vagyok, mint valaha és visszatért az életkedvem, amely már hetek óta jó messziről elkerült. 

Lassan elválunk egymástól, s úgy nézzük tovább a másikat. Arcom olyan vörös lesz másodpercek alatt, hogy azt már egy paradicsom is képes lenne megirigyelni. Taehyung kíváncsian fürkészi az arcomat, majd mielőtt megszólalhatnék, hogy ne nézzen, hangos nevetésben tör ki, majd lovagló pozícióban ül a csípőmre. 

– Ya, nőj már fel végre, Kim Taehyung! – felelem nevetve, miközben lelököm magamról a  fiút.