[We were in love] - 01. Amnézia

– Taehyung POV. –

– Fél évvel ezelőtt –

Egy év. Ennyi ideje voltunk együtt Jiminnel, ami nekem a legboldogabb pillanatokat jelentette. Nem álltam készen soha arra, hogy majd pár év elteltével egy fiú oldalán találjam meg azt a boldogságot, mi nagy ívben elkerült engem eddig. Véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy melegnek állítsam be magamat, de a legelső bulin visszafele sültek el a dolgok. Ekkor voltunk mindketten gimnazisták.
Felnőtt fejjel visszagondolva az akkori időkre, biztosan nemet mondtam volna Jiminnek, de szerintem meg is bántam volna egyhamar. Hiszen a mellette töltött idők, emlékek felejthetetlenek és visszafizethetetlenek. Nem tudom mi lenne akkor, ha ezek eltűnnének és nem lehetne őket visszahozni. Biztos ijesztő lenne úgy élni, hogy nem tudod mi történt előtte és csak a bolyongsz a nagyvilágban, keresve a válaszokat...

***

Csipogó hangok, erős fények, s fertőtlenítő szag töltötte be helységet, ahol ébredtem. Nem volt semmihez sem erőm, még ahhoz sem, hogy ébren tartsam magamat. A fejem majd széthasadt a fájdalomtól, szinte már tombolni tudtam volna tőle. Azonban meg kellett erőltetnem magamat, ha felakartam mérni a terepet, hogy mégis hova kerültem.
A mozgás eleinte eléggé nehézkes volt, mintha az izmaim hozzátapadtak volna az ágyhoz, mellette pedig megbilincselve is éreztem magamat. Segítséget szerettem volna kérni valakitől, de egyenlőre minden ismeretlennek tűnt, és még én magamat sem ismertem fel. Távolinak éreztem magamtól mindent; az engem körbeölelő környezetet és a bennem lejátszódó érzelmeket. Ez nem én voltam...
Fáradt, elmosódott tekintetemet a jobb oldalamon tevékenykedő nővérre vezettem, akinek hamar szemet szúrt az ébrenlétem. Láttam, ahogy az arcára kiült egy halovány, kedves mosoly, amely talán nem volt annyira őszinte, mint én azt reméltem. Valamit még intézkedett a kórteremben, majd az ajtót becsapva maga mögött, egyedül hagyott a csenddel. Próbáltam az egész szituációra nem gondolni, de az a némaság, mi körbeölelt, egyszerűen zavart.
Talán húsz perc telhetett el, amikor a nővér visszatért, nyomában egy orvossal és egy rézvörös hajú sráccal, akinek az arca igencsak benyomott volt. Azonban, amikor felém fordult, egy apró mosoly bújt meg szájának a sarkában. Nem tudtam ki lehetett ő, mivel ezelőtt még soha nem láttam, de az arcomra erőszakoltam egy mosolyt, még mielőtt bunkónak tartott volna. Észrevételeim alapján jobb kedvre derülhetett, mert az eddig rejtegetett mosolya, normálisan kiült az arcára. Bár nekem egyenlőre még mindig az volt a fontosabb, hogy választ kaphassak arra, hogy hol is voltam, mégis miért és ki volt azaz illető, akinek a tekintete hol köztem, hol pedig az orvos között cikázott.
A fehér köpenyes alak megköszörülte a torkát, s mielőtt belefoghatott volna a mondandójába, az ágy végében elhelyezkedő papírokat kezdte el tanulmányozni. Majd felmérve a mostani állapotomat, az ágyam mellett álldogáló fiúra vezette, ki egyre inkább reménykedve meredt rá.
– Ahogy az várható volt... – kezdett bele az orvos, majd megigazítva a szemüvegét, folytatta a mondatát. – A barátjának amnéziája van, így nem biztos, hogy emlékezni fog saját magára, vagy éppen az őt körülvevő emberekre. Az időre kell bíznunk, hogy visszatérjenek az emlékezeti, nem lehet siettetni a dolgokat – felelte komolyan. A hallottakat nem igazán értettem meg, sőt, az agyamban nem is tudtam hova beilleszteni. Minden egyes képkocka blokkolva volt.
– És esetleg van esély arra, hogy ha csak utalgatással próbáljuk a tudtára adni, hogy ki is az, aki éppen a társaságába van, emlékezni fog rá? – tette fel a kérdését bizonytalanul az orvosnak.
– Mr. Park, ezzel kapcsolatban a döntés magán áll! Én nem próbálkoznék ilyennel, de a páciens állapotát nézve kevés esély van arra, hogy egyáltalán visszatérnek-e egyszer neki az emlékei, így tegye azt, amit jónak lát – mondta, majd még gyorsan firkantott valamit a kórlapomra, s a nővérrel együtt távozott a szobából.
Tekintetemet gyors végig futtattam a srácon, aki velem egykorúnak tűnt. Rézvörös haja rakoncátlanul hullott a szemébe, az arca továbbra is megviseltnek tűnt, mint aki az utóbbi napokban kevesebbet aludt volna a kelleténél. Nagy levegőt vett, majd egy kedves mosoly kíséretében ült le az ágy mellett található székre. Hirtelen jött közelsége kicsikét megrémített, így fáradságom ellenére is, de megpróbáltam kihúzódni az ágy végére és megtartani a pár perccel ezelőtti távolságot. Láttam rajta, hogy ez már nem igazán tetszett neki, viszont én továbbra is így éreztem magam jól.
– Tae, emlékszel rám...?