[We were in love] - 02. Az igazság néha fáj

- JiMin POV. -

Borzasztóan megijedtem, amikor TaeHyung-ot baleset érte. Az orvosok már meg se próbáltak azzal biztatni, hogy valaha magához fog térni. Én viszont reménykedtem benne, minden egyes pillanatban imádkoztam, hogy gyógyuljon fel. Fél évig kómában feküdt a kórházban, majd mikor már én is abbahagytam a reménykedést, az orvosok értesítettek, hogy magához tért. Számtalan hálát küldtem az Istennek, amiért még életben hagyta szerelmemet. Ám nem örülhettem sokáig...Kiderült ugyanis, hogy Tae amnéziában szenved, szóval nem emlékszik semmire és senkire, valószínűleg rám se. Ennek hallatán pedig a torkom összeszorult, és sírhatnékom támadt. Nem akarom TaeTae-t elveszíteni. Annyira tökéletes volt vele a kapcsolatunk, imádtam minden egyes pillanatát. És tessék...Most egy ittas barom állat miatt megy tönkre a kettőnk szerelme. Hiába kérdezősködtem az orvostól is, hogy mit szabad és mit nem, rám bízott mindent. Így hát egy apró, nyugtalan sóhaj kíséretében a kissé ijedt páromhoz fordultam, és feltettem neki a kérdést.

-Tae, emlékszel rám...? - Kérdeztem, hangom pedig a végére megremegett. Azt szerettem volna, ha válaszként egy igent kapok. De valahol legbelül tudtam, hogy pont az ellenkezője lesz. -Nem. Semmire nem emlékszem. Hogy kerültem egyáltalán ide, és mi történt velem? - Nézett rám kétségbeesetten. Nagyot sóhajtottam a válasza hallatán, és próbáltam visszafolytani hangos zokogásomat.

-Autóbaleseted volt, ezért fél évig kómában feküdtél. Most pedig...Amnéziád van, ezért nem emlékszel semmire. - Adtam választ kérdésére. Arca nem tűnött meglepettnek a hallottak alapján, inkább azt lehetett leolvasni róla, hogy értette a helyzetet.

-És...Te ki vagy? Ismerlek egyáltalán? Vagy miattad kerültem ide? - Zúdította rám további kérdéseit.

-Nem, nem én ütöttelek el, hanem egy ittas férfi. - Mormogtam, ahogyan vissza emlékeztem arra a nyomorék alkoholistára. -Egyébként igen, ismersz...Jobban, mint gondolnád. - Mondtam remegő hangon. Vajon mit fog reagálni, ha megtudja hogy a párja voltam? Valahogy úgy érzem, hogy...Nem fogja elhinni.

-Értem. De végre elmondanád azt is, hogy te ki vagy?! - Türelmetlenkedett, mire én csak bólogattam.

-Én a szerelmed vagyok, a nevem Park Ji Min. Egy éve vagyunk együtt. - Mondtam el neki az igazat, és ahogy gondoltam...Szemei kikeredtek, száját eltatotta. Nem bírtam tovább, útnak eresztettem sós könnyeimet, és halk zokogásba kezdtem. Miért akar velem kiszúrni az Isten? Mi rosszat vétettem, hogy ezt érdemlem? Én csak boldog akartam lenni egy emberrel, akit mindennél jobban szeretek. Egy emberrel, aki tökéletesen TaeHyung. Vagy lehet, hogy mégsem illünk egymáshoz, és azért történt ez az egész? Áhhh...Tökmindegy. Van egy csomó kérdésem, de a válaszokat úgysem fogom megkapni. Szóval úgy tűnik, hogy ezt az egy csodás évet tehetjük is a levesbe, és kezdhetem újra visszaszerezni magamnak Tae-t. De vajon sikerülni fog? Hiszen most már megtudta, hogy ezelőtt együtt voltunk. De hogy fog ezek után viszonyulni hozzám? Hahh...Megint csak a kérdések, válaszok meg sehol. Mindegy. Hagyom a dolgokat a sorsra, majd az intézi őket. Bár megnyugodnom nem igazán sikerült, de TaeTae nagy nehezen megértette a helyzetet.

-Figyelj, JiMin...Én...Nem tudom, hogy továbbra is... - Kezdte volna magyarázni a dolgokat, de én közbeszóltam.

-Megértem. Nem kell velem most rögtön összejönnöd, inkább várok. Kezdjük előlről az egészet. - Mosolyogtam fájdalmasan. Nem szólt semmit, csak bólintott egyet. Jajj, de nehéz lesz ez az egész! Újra "megismerkedni" egymással, és újra visszanyerni a szívét, már ha sikerül persze. Mindegy. Most már tudom, hogy az igazság néha fáj, akárcsak most. Azért továbbra is reménykedem, és imádkozok Istenhez, hátha megint összehoz minket. Akkor lennék a legboldogabb, na meg akkor, ha mosolyogni és nevetni látnám. Imádtam nézni, amikor ajkai széles mosolyra görbültek, és ezzel kilátszódtak hófehér fogai is. Ahogyan a gyerekekkel játszott, ő maga is úgy nézett ki, mint egy gyerek. Amikor azt néztem, ahogyan játszott egy kislánnyal vagy egy kisfiúval, mindig azon gondolkoztam, hogy milyen jó apuka lesz belőle. És ha nem is velem fogadna örökbe gyereket, hanem egy másik férfival, vagy esetleg egy nő szülne neki, nekem az se okozott volna gondot. Számomra csak egy dolog volt a lényeg...Hogy őt boldognak lássam. Sírásom lassan csillapodott, de a szívemben mardosó fájdalom nem enyhült. A kezem remegett, ahogyan a hangom is. Borzasztó volt belegondolni, hogy mindent kezdhetek előlről, holott már olyan szépen építgettem a kis váramat, ami most darabokban hever. Szóval kezdhetem előlről az építgetést, aminek nem igazán örülök, de nincs mit tenni. TaeTae kedvéért azonban bármit képes vagyok megtenni, éppen ezért ezt is. Hogy előlről kezdjek vele mindent. Nehéz lesz, tudom. De...Próba szerencse. Amint visszatértem gondolataim sokaságából a valóságba, észrvettem, hogy Tae kíváncsian vizslatta arcomat.

-Min gondolkoztál ennyire? - Érdeklődött.

-Nem fontos. - Mosolyogtam halványan, közben megtöröltem nedves arcom. Nem szabad kimutatnom előtte, hogy mennyire fáj a dolog, hogy mekkora fájdalmat érzek legbelül. Igaz, hogy hazudnom se kellene neki, de mindegy. Most ez van, azt szeretném, ha erősnek és kitartónak látna, nem pedig egy folyton bőgő, gyáva féregnek. Mert én nem vagyok az! Csak rohadtul nem kellemes szembenézni a ténnyel, hogy a szerelmem bizony amnéziás lett, és nem emlékszik se rám, se másra, ezzel együtt pedig a közös emlékeinkre sem.