Taehyung
POV
Van az a pont, amikor már képtelen vagy
kitartani és pozitívan gondolkodni. Bármi történik, azt negatívumként fogod
fel, s már fogalmad sincs, mit tehetnél egy jobb élet reményében. Csak állsz, s
várod, hogy valaki végre segítsen rajtad. Aztán rájössz, hogy a makacsságoddal
mindenkit elüldöztél magad mellől, s a közvetlen közeledben már senki sincs,
aki kihúzna abból a gödörből, amelybe beleestél, és amelyben egyre mélyebbre
zuhansz.
Ami azt illeti, sosem
hittem, hogy az ilyen lehetséges. Mindig is arra gondoltam, ha optimistán
szemlélem a világot, semmi baj nem érhet. Egészen eddig abban a tudatban éltem,
hogy a saját Sorsom kovácsa vagyok, s nincs semmiféle külső erő, ami
megakadályozhatna az álmaim elérésében. Csak a céljaimat láttam magam előtt, s
azt, ahogy el akarom őket érni – egy pillanatig sem fordult meg a fejemben,
hogy akár el is bukhatok. Hiszen, ha valamit nagyon akarok és teszek érte, az a
végén csak kifizetődő lesz, nem igaz?
Valahol félúton azonban elhagyott
a szerencse, amely eddig két éven keresztül mindenhova elkísért. Akárhova
mentem, mindenhol sikerült állást találnom, viszonylag olcsó szállást, s közben
még a hobbimra is maradt időm. Úgy éreztem, az elmúlt két évben rengeteget
fejlődtem, s olyan képeket sikerült készítenem, amely nem csak nekem, de az
embereknek is tetszett, sőt, szép számmal akadtak, akik még fizetni is
hajlandóak voltak értük. Ők boldogok voltak, hogy van mivel kidíszíteniük
szobájuk vagy nappalijuk csupasz falát, az én szám pedig a fülemig ért, amiért
több pénz állt a házhoz. Gondosan gyűjtögettem, s másfél hónapnál tovább sehol
sem maradtam. Mindenem megvolt, amire csak vágytam. Aztán eljött az a bizonyos
pont…
Kimerülten rogytam le a
motelszobában lévő ágyra, mire az fájdalmasan nyögött fel alattam – megviselt
és régi volt már, csoda, hogy nem adta meg végleg magát. Ujjaimmal újra és újra
végigszántottam a már így is kócos, sötét hajamon, s azon gondolkoztam, hogyan
tovább. Munkám nem volt; itt, Párizsban nem igazán fogadtak be az emberek, amit
nem is csodáltam. Nem beszéltem a nyelvet, s ha egészen véletlenül elhagyta a
szám egy angol szó, ne adj’ Isten, egy egész mondat, nők és férfiak, idősek és
fiatalok egyaránt, gyilkos pillantással illettek és elsétáltak, rosszabb esetben
elküldtek jó messzire. De nem adtam fel, tovább próbálkoztam, ha mással nem is,
a képeim eladásával, ám nem jártam sikerrel – senkit sem érdekeltek a „koreai
kölyök unalmas természetfotói”. Próbáltam kitartó lenni, tényleg. Nem akartam
úgy elmenni Franciaországból, hogy nem sikerült az, ami máshol igen. De
elfáradtam, s már nem volt erőm tovább küzdeni.
Azonban későn kaptam
észbe. Munka hiányában kénytelen voltam a megtakarításomból élni, a hotelszobát
fizetni, mindemellett étkezni, s újra cserélni a kopott farmernadrágjaimat –
aztán rájöttem, hogy szinte semmi pénzem nem maradt. A háromcsillagos hotelből
egy motelbe költöztem, körülbelül három napja. Azóta próbálkozom újra a képeim
eladásával, utcán és interneten is, hogy legalább egy repülőjegy árát össze
tudjam kaparni. Rossz volt beismerni, hogy elbuktam, s a családomnak mindvégig
igaza volt; Szöulban kellett volna maradnom tanulni, nem pedig nekivágni a
nagyvilágnak, az álmaimat követve. De ki gondolta volna, hogy ez fog történni? Valószínűleg mindenki, rajtam kívül.
Borzasztóan hiányoztak a
szüleim, a legjobb barátom és a hazám is. Otthon legalább volt kihez fordulnom,
ha valami bántott, itt viszont olyan egyedül voltam, mint a kisujjam. De most
mégis hogyan írhatnék nekik, hogy küldjenek egy kis pénzt, hogy legalább haza
tudjak menni? Lassan egy éve, hogy utoljára Szöulban jártam, s akkor sem
szóltam nekik. Pofátlanság lenne kölcsönkérni tőlük, igaz?
Nagyot sóhajtva dőltem
hátra, s a plafon apró repedéseit néztem. Mit tegyek? Nem akarok Párizsban maradni,
sőt, Európában sem. Szöulra vágytam, a szüleimre, s valakire, akihez nyugodtan
odabújhatok éjszakánként, amikor fázom. De mégis hogyan juthatnék haza, amikor
egy vasam sincs?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése