[Far from you] - 01. Magány

Yoongi POV

Eleinte az ember vélekedhet úgy, hogy az élet csodaszép és problémamentes. Viszont amikor már elér egy bizonyos korszakot, ahol már csak lázadozni tud, s úgy véli, hogy a világ is ellene fordult, legszívesebben elszökne otthonról. Egyedül szeretne boldogulni a világban, ahol nem mondja meg senki sem neki, mit csináljon, csak menni a saját feje után, hogy valóra váltsa az álmait, amit egyszer eltervezett. És amikor eljut addig, akkor kap észbe igazán, hogy nincs mellette senki, aki támogassa és bíztassa, ha elbukik.

Mondhatni én is ebbe a kategóriába tudtam magamat sorolni, azonban az idők azóta változtak. Önfejűségemnek köszönhetően jutottam el addig, hogy körülöttem mindössze a barátaim és a bejárónők rohangáltak fel és alá, mint pók a falon. Tizenhat évesen, amikor a szüleimnek megmondtam kerek-perec, hogy kezd sok lenni belőlük, ahogy viselkednek, egyik percről a másikra hagytak egyedül abban a házban, ahol eddig hárman éltünk. Mondhatni a nagyszüleimre voltam akkor hagyatkozva, akiknek szintén teher voltam a vállukon. Így korán felkellett nőnöm, hogy egyedül is el tudjak boldogulni és ne mindig mindent másokra bízni.

Talán három évnek kellett eltelnie, hogy komolyabban vegyem a dolgokat és ne herdálni el azt a kis mennyiségű pénzt, amit még a szüleim képesek voltak küldeni annak érdekében, hogy tudjak hol lakni, enni és persze a társai. Gazdag családba születtem, s mindent megadtak nekem kisebb koromban, de még akkor is fukar alakok voltak, ahogy a mai napig is. Hullámvölgyes életet élnek, az egyszer biztos. Viszont ez nem igazán tartozik rám, nekik is meg van a maguk élete, ahogy nekem is.

Amúgy ha már a felnőtté válásnál tartunk, az egyetem a meglevő problémáimra is csak hab volt a tortán. Egyáltalán nem olyan az egész, mint a középiskola, ahol elvárják, hogy normálisan készülj, és járj be mindennap az órákra. Nem, ez egy teljesen más világ, más emberekkel, ahol még inkább egyedül érzed magad, s tudod, hogy erősítened kell azt a burkot, amit magad köré építettél. Nem vagyok antiszociális ember, aki kerüli az emberek társaságát, azonban egyszerűen nem merek senkiben megbízni azok után, hogy egyszer úgy földbe döngöltek és megaláztak.

A bizalom sosem volt az én asztalom. Ahányszor megbíztam valakiben, átejtett és elhitette velem, hogy van tehetségem ahhoz, amit elakartam volna érni az életben. Ugyan változott picikét a helyzet, mivel sikerült találnom két olyan embert, akikben félig-meddig megbízok, de előttük egy zárt könyv vagyok, amit nem akarnak megismerni. Azt az oldalamat látják, amit mindig kimutatok a világ felé, s nem azt, ami akkor van jelen, ha magányra van szükségem. Mondhatni a bennem lakozó gondolatok, annyira elnyomják azt, hogy esélyt sem ad arra, hogy megmagyarázzam nekik, miért is van ez. Az évek alatt megpróbálták kiszedni belőlem, viszont amennyiszer témát tereltem, egyáltalán firtatták a dolgot mostanában.

Így számukra az igazi Min Yoongi, vagy, ahogy csak szólítanak, az a Suga, aki a felszín alatt lakozik, soha nem fog megmutatkozni. Vagy ha Isten tudja, egyszer erre kerülne a sor – ami nem fog megtörténni –, akkor hajlandó vagyok mindent elmesélni, ahogy azok sorjában történtek. De egyelőre megtartom magamnak a vele járó súlyokat, s egy szót sem árulni el belőle, ezzel is megkímélve őket mindennemű fájdalomtól és csalódástól.

Az egyetemről hazaérve, idegesen vágtam be magam mögött az ajtót, amitől az egyik bejárónő igencsak megijedt. Tudomást sem véve róla, mérgesen siettem fel az emeletre, egyenesen a szobám fele. A mai napon egyáltalán nem hiányoltam a magányt, mert a helyzetemhez képest jól voltam. Aztán jött egy nem várt hír, amitől azonnal felborult az egész egyensúly, s egyre inkább sóvárogtam a magány és az egyedüllét után, ahol senki és semmi nem tudott megzavarni. Nem voltam lusta fajta, egyáltalán nem, viszont az utóbbi időben egyre többet akartam aludni, ha valahova nem rángattak volna el egyfolytában.

A dolgaimat ledobálva az éjjeli szekrényemre, az ágyamra vetettem magamat, mint egy darab rongy, s kezdtem el gondolkodni a dolgokon, hogy mit és hol tudtam ennyire elrontani. Tényleg csak nekem van ennyire szar életem, hogy mindent elcseszek, de úgy, hogy azokat nem lehet kijavítani?