Taehyung
POV
Nem gondoltam volna, hogy
a napokban még mosolyogni fogok, de mégis megtörtént. Olyan boldog vigyor ült
az arcomon, amelyet senki sem tudott volna letörölni onnan. Az apró szobában
kisebb örömtáncot lejtettem, miközben azt vártam, hogy a laptopom végre bekapcsoljon,
közben pedig az ágyon heverő bőröndömre esett a pillantásom, amely már
félig-meddig, de megtelt a ruháimmal. Alig néhány óra múlva már itt sem leszek,
s ez nagyon feldobta a hangulatom, talán jobban, mint szabadott volna, elvégre
nem a legtisztább módon jutottam hozzá ahhoz a pénzhez, amiből meg tudtam venni
a repülőjegyet, s amiből már ki is fizettem a motelben töltött öt éjszakát.
Mégsem volt egy csepp bűntudatom sem, csakis az lebegett a szemem előtt, hogy
hamarosan megszabadulok Párizstól, a mogorva emberektől, s nem sokára már a
szülőhazám talaján sétálhatok. Abban a pillanatban még abban is biztos voltam,
hogy a repülőtér előtt, a taxira várva még az aszfaltot is képes lettem volna
megcsókolni. Hihetetlen, hogy ennyi gyötrelem után végre hazamehetek.
Boldogan ugráltam vissza
a régi, karcolásokkal teli kisasztalhoz, s gondolkodás nélkül nyitottam meg a
Skype-ot. Ugyan nem akartam, hogy az otthoniak tudomást szerezzenek arról, hogy
egy időre visszaköltözöm Szöulba, időközben rájöttem, hogy muszáj szállást
kerítenem. A szüleim elé még nem merek odaállni, így a tegui látogatás egyelőre
várat magára, de a legjobb barátomra szükségem volt, hogy kicsit visszaadja az
életkedvem. A magány túlságosan is eluralkodott rajtam, míg utaztam, egy
emberhez sem kerültem közel. Hiányzott a társaság, az önfeledt szórakozás, és
az, hogy megbízzak valakiben.
Tudtam, hogy Yoona
segíteni fog – lehet, hogy mérges lesz, amiért csak így eltűntem, s egy évig
nem kerestem, de mérget vennék rá, hogy örülni fog, amiért újra lát. Nagyon
remélem, hogy szállást is tud biztosítani számomra. Egyelőre még egy motelben
eltöltött éjszakát sem tudtam volna Szöulban kifizetni, az utcai padon alvás
lehetősége pedig egyáltalán nem vonzott.
Mérhetetlen öröm
száguldott végig a testemen, mikor megláttam, hogy noona elérhető, így habozás nélkül
indítottam el a video hívást. Nem is kellett sokat várnom, Yoona szinte azonnal
reagált, s hatalmas vigyorra húztam a szám, mikor megláttam a jól ismert,
csinos arcocskát, amelyet sötétbarna, középhosszú haj keretezett. Még az sem
tudta elvenni a kedvem, hogy Yoona gyilkos pillantással illet a kamerán
keresztül; nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy kitaláljam, fejben
már számtalanszor megfojtott ez alatt a pár pillanat alatt. Jókedvűen emeltem
intésre a kezem.
– Csodálkozom, hogy még
élsz – sóhajtott fel, miután vidáman köszöntöttem őt. – Szentül meg voltam
győződve arról, hogy már rég halálra fagytál valahol vagy éhen haltál. – Vonásai
hirtelen megváltoztak, még mérgesebb lett. – Mégis mi ütött beléd, Kim
Taehyung? Hogy gondoltad, hogy csak úgy eltűnsz, minden szó nélkül, és nem
jelentkezel hónapokig?
A bűntudat, amelyet egy
rövid időre sikerült nagyon mélyen eltemetnem magamban, most ismét felütötte a
fejét, kénytelen voltam elkapni a pillantásom a képernyőről. Attól tartottam,
hogy a szememből kiolvassa, mennyire szenvedtem az elmúlt napokban. Szerettem
volna, ha ő és a szüleim is abban a tudatban élnek, hogy minden remekül ment,
míg távol voltam. Majd ha kicsit talpra álltam, beavatom őket a Párizsban
eltöltött időre – de erre még nem álltam készen.
– Sajnálom. – Tényleg így
is gondoltam. Borzasztóan rosszul éreztem magam amiatt, hogy csak úgy
felszívódtam, s még csak nem is írtam senkinek. Újra a képernyőre néztem, s
ismét elmosolyodtam, noha ez a görbület már kevésbé volt vidám. – Sajnálom,
hogy aggódnotok kellett miattam. Többé nem teszek ilyet, ígérem!
Yoona hatalmas levegőt
vett, majd kissé előrébb dőlt, ezúttal már sokkal nyugodtabban és kevésbé
dühösen. Az asztalára könyökölt, miközben az egyik hajtincsével játszadozott.
– Ajánlom is, különben
tényleg utánad megyek. Szörnyű volt ez a néhány hónap nélküled, Tae… – Egy
mosolyt erőltetett az arcára. – Mindegy is. Inkább mesélj, merre vagy most?
Az ajkamba haraptam. Ha
elárulom neki, tuti kérdezősködni fog, és ha valamit, hát, ezt nagyon szerettem
volna elkerülni. Nem akartam őt beavatni az itteni életembe, amely egy cseppet
sem volt vidám. S az álmait sem szerettem volna összetörni. Hiszen Yoona
élt-halt Franciaországért és Párizsért, egészen kicsi korunk óta azt
hajtogatta, hogy ő itt fogja tölteni a nyarakat. Mégis hogyan mondhattam volna
el neki, hogy ez az ország nem éppen olyan, mint amilyennek akkor,
gyermekkorunkban gondoltuk?
– Európában. – Yoona
szeme egy pillanatra felcsillant, remélve, hogy folytatom, s beavatom őt a
részletekbe. Kissé elbizonytalanodtam, és nagyon nehezemre esett megtartani
magamnak, hol is vagyok pontosan. Végül legyűrtem a késztetést, és felemeltem
repülőjegyem, úgy, hogy azt noona is lássa. – De hamarosan már Dél-Koreában
leszek.
Félve néztem, ahogy Yoona
elmosolyodik, s halkan visítozni kezd. Persze, boldog voltam, amiért örül a
hazamenetelemnek, de rettegtem attól, hogy rákérdez, miből telt a jegyre.
Hazudhattam volna, hogy találtam itt munkát magamnak, de Yoona valószínűleg
azonnal észrevette volna a füllentésem. Az igazat pedig nem akartam elmondani
neki.
Akaratlanul is a nyakamat
kezdtem dörzsölni, amelyet most eltakart az egyetlen, fekete sálam, amelyet
magammal hoztam még otthonról. Nem azért viseltem, mert annyira fáztam volna,
bár tény, hogy eléggé spóroltak a fűtéssel, annak ellenére, hogy odakint mínusz
fokok repkedtek. Egészen más okból viseltem az anyám által kötött darabot,
ezzel próbáltam takargatni a múlt éjszaka nyomait.
Annyira kétségbeestem,
hogy nem fogok tudni hazamenni, sem pedig munkát találni a francia fővárosban,
hogy utolsó lehetőségként megtettem azt, amit eddig sohasem mertem volna. Két
éjszakámba telt, de sikerült találnom olyan embert, aki hajlandó volt pénzt
adni nekem… nos, bizonyos szolgáltatásokért cserébe. Mocskosnak éreztem magam,
amiért lefeküdtem egy számomra teljesen idegen férfivel, csupán azért, hogy
megvehessem a repülőjegyet, s bár eddig nem volt miatta lelkiismeret
furdalásom, ahogy Yoona szemeibe néztem, mégis bűntudat költözött a szívembe.
Noona hatalmasat csalódna bennem, ha ezt megtudná. Sőt, az a Taehyung is
szomorúan rázná a fejét a tettem miatt, aki az utazásaim előtt voltam. De mégis
mit tehettem volna? Teljesen elveszettnek éreztem magam, és úgy gondoltam,
nincs más választásom. Legalább hazamehetek…
– Viszont noona – kezdtem
bele halkan. – Anyáéknak ne szólj még, kérlek! Szeretnék pár hétig Szöulban
maradni, mielőtt hazamennék Teguba.
Yoona a homlokát
ráncolta, s bár láttam rajta, hogy legszívesebben kifaggatna, mégsem zúdította
rám a kérdéseit. Kissé mintha megváltozott volna, mintha nem az az Im Yoona
lenne, akivel nem is olyan régen még rendszeresen beszéltem. Tekintete meggyötörtnek
tűnt, s éreztem, hogy valami bántja. De ezt nem kamerán keresztül akartam
megbeszélni vele. Néhány óra múlva úgyis láthatom őt.
– Nem szólok nekik – mosolygott
rám kedvesen. – De remélem, tudod, hogy örülnének, ha hallanának felőled végre…
Lesütöttem a tekintetem.
– Csak pár hétről van
szó, noona. Az már nem oszt, nem szoroz…
– Te tudod – sóhajtott
fel. – Mikor száll le a géped?
Kissé elgondolkoztam, s
magamban végeztem egy gyors fejszámolást. Csak remélni tudtam, hogy nem
rontottam el.
– Reggel kilenc körül.
Kijössz elém?
Yoona összecsapta a két
tenyerét, s boldogan csillogó szemmel nézett a kamerába.
– Még szép! Alig várom,
hogy újra megölelhesselek!
Noona még fél órán
keresztül csacsogott, amit örömmel hallgattam végig. Egészen idáig sejtelmem
sem volt arról, hogy ennyire hiányzott. Már vártam a pillanatot, hogy újra
szemtől szemben állhassak előtte, de addig is, kész felüdülés volt a hangját
hallani, még úgy is, hogy távol volt tőlem. Egy szót sem szóltam, nem
szakítottam őt félbe, csak mosolyogva figyeltem őt az elköszönés pillanatáig.
Amint elsötétült a képernyő, egy ideig meredten bámultam a készüléket, s
ezúttal néhány könnycseppet is szabadjára engedtem. Most, hogy láttam Yoonát,
még jobban vágytam az otthonomra, s a honvágyam is csak erősödött, szinte már
fizikai fájdalmat okozott. Ahogy ott ültem a régi széken, hibának éreztem az
egész utazást, noha hatalmas élményekkel gazdagodtam, s egészen Franciaországig
kifejezetten élveztem minden egyes másodpercét. De itt, Párizsban tudatosult
bennem, hogy mennyi mindent vesztettem azzal, hogy nem tanultam tovább. Ki
tudja, lehet, hogy odahaza ráveszem magam, hogy beiratkozzak az egyetemre.
Addig talán találok új álmokat, amiket kergethetek.
Miután elfogytak a
könnyeim, hatalmasat sóhajtva láttam neki a bőröndöm megtöltésének. Alig volt
némi ruhám, az utazótáska részét a képek töltötték ki, mégis így éreztem helyén
valónak. Egy pillanatra újra átéltem azt a boldogságot, amit fotózás közben
érzek, minden egyes alkalommal. Nem akartam ezt feladni. De a tájképeket már
untam, másra vágytam, noha még én magam sem tudtam, mire. De talán Szöulban
megtalálom azt, amivel kiteljesedhetek.
***
Életem leghosszabb egy
órája volt, amelyet a repülőtéren töltöttem, arra várva, hogy végre felszállhassak.
Az emberek hirtelen a szokottabbnál is idegesítőbbnek tűntek, a gyerekek
hangoskodása, futkározása fejfájást okozott, s képtelen voltam kizárni a
hangokat. Igazi megkönnyebbülés volt, mikor végre helyet foglalhattam az ablak
melletti ülésen, s egy pillanatig sem haboztam, egyből elővettem a fülesem, s
maximum hangerőn kezdtem zenét hallgatni. Csak halványan érzékeltem, hogy
valaki leült mellém, de nem akartam senkivel sem foglalkozni, így nem emeltem
fel a fejem, végig kifelé bámultam. Gyermeki izgalom költözött belém, mikor
végre felszálltunk. Egyre közelebb éreztem magam a hazámhoz, s már tűkön ülve
vártam, hogy megérkezhessek. Annyira izgultam emiatt, hogy végül a tizenegy órás
út alatt egy szemhunyásnyit sem aludtam, az alattam elterülő tájat csodáltam.
Egy ideig magamon éreztem a mellettem ülő tekintetét, ami bár zavart, mégsem
törődtem vele túlságosan. Nem akartam senkivel sem beszélgetni, valószínűleg
úgysem tudtam volna eltársalogni egy franciával – vagy bármilyen más
nemzetiségűvel.
A tizenegy óra
reménykedéssel telt el. Bíztam benne, hogy ezúttal más lesz minden, nem fogom
kitaszítottnak érezni magam. Hogy ezúttal megtalálom azt az embert, aki mellett
igazán boldog lehetek, s aki nem ítél el az állandó álmodozásom miatt. Igen, erre
volt szükségem; olyan emberre, akire mindig számíthatok, aki a lehető legjobbat
hozza ki belőlem. Olyan emberre, akit nyugodt szívvel szerethetek, mert tudom,
hogy sosem lenne képes ártani nekem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése