Jungkook POV.
Mint minden egyes
reggelemet, mielőtt az egyetemre mentem volna, a hozzá közeli Starbucksban
töltöttem el. Laptopomon böngésztem olyan dolgok után, amikről el sem tudtam
képzelni, hogy pár év elteltével megtörténhettek volna velem. Amióta Taehyung
elég szépen megalázott az egyetem előtt, félve tettem be a lábamat mindig a
hatalmas épület szívébe. Ha tehettem volna, egyszerűen csak elutaztam volna
valahova. Meg is tehettem volna, de ez nem volt ilyen egyszerű. Tartoztam a
szüleimnek annyival, hogy segítek nekik az éttermük vezetésében, ami mostanában
igen csak jól keresett.
Talán nem is egyszer
mondták el, hogy ne bízzak vakon emberekben, mivel nem tudhatom, milyen
hátsószándék vezérli őket, s mégis mit forgatnak a fejükben. Nem is egyszer
vétettem el ugyanezt a hibát, s estem újra bele minden egyes alkalommal. A jó
szívemnek köszönhetően, ahányszor hibázott egy közelemben levő személy, akit
nagyon is jól ismertem, képes voltam neki megbocsátani. Ha százszor nem
határoztam úgy, hogy az adott naptól kezdve megpróbálok keményebben viselkedni,
akkor egyszer sem. És ilyenkor nem tudtam eldönteni, hogy mégis hol
változtassak, mit rontsak el szándékosan, illetve tegyek jóvá.
Az egyetlen olyan
rokonommal, aki megérti a helyzetemet, az a bátyám volt. Amíg nem kezdődtek el
az óráim, és volt időm a kávézóban elüldögélni, addig vele beszélgettem videón
keresztül. Még ha egy nagy óceán is szelte ketté a testvéri kapcsolatunkat,
akkor is tudtam, hogy mellettem van, s támogat, ha kételkedem magamban, vagy
éppen készülne a talaj kicsúszni a lábam alól. Csakis miatta mentem bele a
pszichológus dologba, hátha könnyebb lesz úgy az egészet feldolgozni, s
enyhülni fog a bezárkózási és menekülési érzetem mindenki elől.
A mai nap azonban már most
nem alakult a legfényesebben, már csak a reggeli szerencsétlenkedéseimből
kiindulva. Amióta Taehyungot a legjobb barátomnak hittem, s megtörténtek a
dolgok, folytatta a piszkálásomat, mint általánosban két gyerek, azóta egy két
lábon járó szerencsétlenség és bokszzsák lettem, akibe kedve szerint bárki
beleköthetett, anélkül, hogy lett volna valamilyen bűntudata utána. Próbáltam
kizárni a külső tényezőket és embereket, ami eleinte nem sikerült, de idővel,
ahogy Taehyung egye inkább felrúgta az életem minden egyes szegletét, ez
merőben megváltozott. Ugyan továbbra is elhordanak mindenfélének, de
megtanultam nem törődni velük az elmúlt három hónapban, köszönhetően a
buroknak, mit nehezen felépítettem.
Ahogy mindent újra
végigfutattam a gondolataimban, megállás nélkül hajtva az agytekervényeimet,
egy váratlan telefonhívás zökkentett ki elmélkedésem örvényéből. Unott,
kifejezéstelen arccal néztem rá a villogó készülékre, hol a bátyám neve
díszelgett. Egyáltalán nem volt kérdéses, hogy felvegyem vagy se.
A zöld gombot elhúzva,
fülemhez emeltem a telefonomat, aminek a túlsó végéről meghallottam a hangját.
– Jungkook-ah, csak azért
kereslek, mert ma délután landol a gépen Szöulban. Ha van időd és kedved hozzá,
nézz be az étterembe, szeretnék nektek bemutatni valakit – mesélte nyugodt
hangon a testvérem, azonban nekem idő kellett ahhoz, hogy az agyam befogadja
azt a tényt, hogy itt lesz a városba hamarosan.
– Hyung, köszönöm, hogy
szóltál. Úgy is azt terveztem, hogy ma beugrom anyáékhoz, és megnézem hogy
vannak – szólaltam meg pár másodperccel később. – Ott leszek mindenképpen, jól
lesz már személyesen látni négy év elteltével – mondtam, majd a gépem tetejét
lehajtva, kifizettem a kávé árát, továbbra is a fülemhez tartva a mobilt.
– És ha már ott is vagy,
szeretném, ha mesélnél hogyan is haladtok Mrs. Rhee-vel az ügyeddel
kapcsolatban. Az utóbbi időben erről nem sokat meséltél – felelte kicsikét
aggódva, mi nem igazán volt rá jellemző.
Hyungom már most,
telefonon keresztül kényes témát érintett, mivel nem szóltam se neki, se a szüleimnek
arról, hogy már egy ideje nem tartom vele a kapcsolatot és nem járok be hozzá.
Azokat az időket, amiket Mrs. Rhee-vel kellett volna eltöltenem, mindig itt a
kávézóban, esetleg a közeli játékteremben vagy éppen az egyetem mellett levő
parkban ültem, zenét hallgatva, miközben az elhaladó emberek lépéseit
figyeltem.
– Jungkook, itt vagy még?
Hahó! – vette hangosabbra a hangját a testvérem, ezzel visszarángatva a
valóságba.
Torkomat megköszörülve
válaszoltam, ahogy elhagytam a kávézót és az egyetem felé vettem az utamat.
– Igen, itt vagyok, csak
kicsikét elgondolkodtam – válaszoltam, figyelmen kívül hagyva a két perccel
ezelőtti kérdését.
– Nem tudom, hogy
mennyire hallottad meg amit… – nem tudta befejezni a mondatát, mivel én közbe
vágtam.
– Nyugi hyung, hallottam
az egészet. Csak úgy halkan megjegyzem, hogy ez nem telefontéma. Ha
találkozunk, mindent elmondok, de nekem most mennem kell, lassan kezdődnek az
óráim – feleltem higgadtan, s meg sem várva a reakcióját, bontottam a vonalat.
Kabátom zsebébe
süllyesztettem a készüléket, majd zsebre dugott kezekkel sétáltam végig az
egyetem felé vezető útszakaszon. Gyaloglás közben a fölém tornyosuló
irodaházakat, kórházat, rendőrséget és tűzoltóságot figyeltem. Utáltam erre
jönni, utáltam, hogy a Hanyang Egyetemet csak ezen az úton lehetett
megközelíteni. Komolyabban semmi bajom nem volt ezzel a negyeddel, de sosem
voltam a rendőrség és egyéb dolgok híve. Túlságosan is arról árulkodott, hogy
már pedig ez a környék tele van rengeteg rablással és egyéb dolgokkal. Nem
mintha féltem volna, de azért nem ártott elővigyázatosnak lenni.
Fél óra gyaloglás után,
már a távolból láttam, ahogy néhány szaktársam az órára igyekezett. Én is
sietősre vettem a lépteimet, bár nagy hibának tűnt, mivel pont akkor ért oda
Taehyung és a két csatlósa, Taeyong és Myungsoo. Ha lehet róla szó, akkor a
fülemet és farkamat behúzva sprinteltem volna el az egyetem területéről, csakhogy
ne kerüljek velük összetűzésbe. És ezt nem azért gondolom, mert félek tőlük,
hanem mert a legutolsó kisebb összezörrenésünknek az lett a vége, hogy
mindketten az igazgató irodájában kötöttünk ki.
Az utóbbi három hétben,
talán kétszer, ha megfordultam ott. Mentségemre szóljon, nem vagyok egy olyan
személy, aki keresi a bajokat, viszont ezekbe okkal folytam bele. Ha már
Taehyung szeretett mindenkibe belekötni, akkor ne az elsőéveseknél kezdje.
Inkább folytassa azt a szórakozást, amiben már egy ideje igencsak otthonosan
mozgott. Lefordítva, kerüljek én az áldozati listájára ismételten, mintsem
olyan hallgatók, akik még csak idén kezdték az egyetemet és nincsenek tisztában
az itt uralkodó szabályokkal.
– Neked is jó reggelt
Jungkook! Csak nem azért rohantál ennyire, hogy egy alapos elverésért
jelentkezz – törte meg a ránk telepedett csendet Taehyung, ahogy egymással
néztünk farkasszemet.
– Azért annyira még nem
ment el az eszem, hogy direkt kórházba juttassam magamat – válaszoltam ridegen,
mélyen az íriszeibe fúrva az enyémeket.
– Elég szépen felvágták a
nyelvedet, nem gondolod? – nézett rám felvont szemöldökkel, ahogy az
elcsendesedett udvart, az ő gunyoros nevetését verte vissza. – Vagy még mindig
az a legnagyobb bajod, hogy nem minden fán terem egy ugyanolyan homár, mint te?
Amit még Kim Taehyung
emberi mivoltánál is jobban utáltam, azaz volt, hogy a nemi identitásomat is
felhánytorgatták előttem. Ugyan nem tudhatták azt, mégis milyen érzés a
társadalomnak egy olyan szűk csoportjába tartozni, akiknek nem megengedett az,
hogy kiteljesedjenek, s helyette elnyomásban kell élnie. Van abban valami, amit
mond, mert nem minden utcasarkon teremnek olyan személyek, akik a saját
nemükhöz vonzódnak. De azért mégis van benne valami jó, mivel ha egyes emberek
tudják a féltett kis titkodat, nem fognak minden egyes olyan személlyel
összehasonlítani, aki hetero és szembejön vele az utcán.
– Tudod, részben jó
melegnek lenni, mivel nem kell attól tartanom, hogy a lányok cicaharcot fognak
vívni értem, illetve minden egyes lánnyal összebújni, akár egyetlen egy
éjszakára, csak azért, hogy neked és mocskos eszközeidnek legyen egy játékszere
– fintorodtam el, de részben remekül esett, hogy ezt a képébe mondhattam,
anélkül, hogy bármiféle lelkiismeret-furdalásom lenne. – És ha most
megbocsátasz, órám van – zártam le ezzel a témát, majd ahogy elindultam,
szándékosan belementem a vállába.
Hallottam, ahogy ismételten
fűnek-fának elhord, s hosszas konzultálásba kezd a társaival, azzal
kapcsolatban, hogy engem miként tudnának miszlikre szabdalni, anélkül, hogy
bármi káruk származna belőle. Tudomást sem véve a kis csapatról, mint aki jól
végezte a dolgát, folytatom az utamat az egyetem bejárata felé, hogy beülhessek
a legelső órára, ami sosem volt a szívem csücske.
Ilyenkor általában az
ablakon keresztül bámultam ki, s néztem az egyetem előtt található szökőkutat
és az azt körbevevő fákat. Szerettem az egyetemnek azon részét, mivel olyankor
úgy éreztem, mintha minden rendben lenne az életemmel, s nem lett a fejetetejére
állítva, s én sem vagyok mélyen egy összetört lélek, mely ápolásra szorult,
vagy éppen némi kedves, boldogító szóra. Bár, ha eddig nem hiányzott, akkor
ezek után sem fog. Túléltem eddig is. Akkor
miért most kezdenék el sóvárogni némi figyelem iránt, amikor inkább megbújok az
emberek árnyékában és csendben figyelek mindent?
Még jóval a tanár előtt
estem be az előadóterembe, ahol minden tekintet rám szegeződött és a legtöbben
össze is súgtak egymással. Nos, ezen már meg sem lepődtem, minden egyes
reggelem így szokott kezdődni, ha belépek valamelyik kisebb-nagyobb terembe. Túlságosan
is hozzászoktam, hogy amióta Tae-vel igencsak megromlott a kapcsolatom, s
elmondta az egész egyetemnek, megállás nélkül ez megy. Amíg a tanár nem jön be
órára, addig hangosan, olyan kérdésekkel szoktak bombázni, amik eleinte még
jobban fájtak a lelkivilágomnak, mint az, hogy elárultak és olyan fegyverrel
szúrtak hátba, mire nem számítottam.
Mostanra szerves része
lett az életemnek, hogy ezeket elviseljem, s nem fordítva nagy figyelmet neki,
a szívem legmélyén azonban még mindig ejtett egy-két maradandó sérülést. Ugyan,
úgy könyveltem el ezeket a dolgokat, mint jelentéktelen kis semmiségeknek –
mert tény és való, nem volt nagy jelentőségük –, ennek ellenére, amikor mégis
rossz napjaim voltak, poénnak jók voltak. Inkább viccként fogtam fel őket,
mintsem sértésnek.
– Föld hívja Jungkookot!
– legyezte meg valaki előttem a lapátméretű kezét.
Egyből tudtam, hogy az
egyetlen szaktársam lehet az, Jung Yoonoh, vagyis Jaehyun. Nem éppen volt a
barátságunk szoros, de azért jóba voltunk. Néha, egy-egy buli erejéig
összejöttünk, kibeszéltünk pár dolgot, amit úgy éreztünk megoszthatunk a
másikkal. Miután megtudta, hogy nem éppen a lányokhoz vonzódom, még jobban azon
volt, hogy kitartson mellettem, ha már azok a személyek elfordultak felőlem,
akiket barátnak tartottam.
Mivel már kezdett betelni
a pohár, hogy Jaehyun nem akarta befejezni ezt az integetős dolgot, mérgemben
elkaptam a csuklóját és rászorítottam teljes erőmből. Tudtam róla, hogy ez volt
a gyengéje, s nem is féltem kihasználni. Bár nem is egyszer mondta a képembe,
hogyha ezt még egyszer megteszem, akkor végleg megszakítja ő is velem a
kapcsolatot, viszont tisztában voltam azzal, hogy nem lenne rá képes. Már csak
onnan is kiindulva, hogy rengetegszer csináltam, mégsem váltotta be az
ígéretét. Látszott rajta, hogy nem igazán szeretett másokkal beszélgetni rajtam
kívül, még a kollégiumos szobatársával sem.
– Befejeztem, csak kérlek,
engedd el a csuklómat, már nem érzem – kezdte el csapkodni a vállamat, ahogy
lehunyt szemekkel, nyugodtan szorítottam tovább a kezét.
– Tudod, hogy nem
szeretem, ha megzavarnak a gondolkodásban. Ezt még neked sem nézem, akármennyit
is beszélünk mindennap – néztem fel rá, miközben elengedtem az időközben
elszíneződött csuklóját.
– Jó, megjegyeztem, csak
gondoltam leállok veled beszélgetni, s nem hagyni, hogy a reggel történtek után
megint egy érzéketlen fasz legyél egész nap – ült le mellém, a dolgokat
magyarázva.
Érzéketlen fasz? Lehet
róla szó, hogy úgy viselkedek, de joggal teszem. A nap bármely időszakában
belém köt valaki, komor, rideg és visszautasító személy lesz belőlem, így
következik az embereknek ez a viselkedési forma. Még úgy is, hogy nem is
egyszer mondtam el mindenkinek, hogy személyiségemet ne keverjék össze a
viselkedésemmel.
– Ha ilyeneket akarsz a
fejemhez vágni, akkor fogd azonnal a táskádat és ülj kettő sorral feljebb –
feleltem, majd megfogtam a fekete hátitáskáját és egy távolabbi asztalhoz dobtam.
– Lehetőleg ma kerülj el, nincs idegrendszerem senkihez, akit eltudnék viselni a
mai napon – dőltem hátra a széken az orrnyergemet masszírozva.
Pár, egyáltalán nem
kedvesnek nevezhető szitokszót még mormogott az orra alatt, de beletörődve abba,
hogy hozzám ma ne szóljon senki, egy hang nélkül felállt és odaindult, amerre a
táskája landolt. Hálát adtam az Istennek, hogy végre csend és nyugalom honolt
körülöttem és senki nem próbálta meg még jobban felhúzni az agyvizemet. Flegma,
visszabeszélő stílus meg van, szürke hangulat a mai napra, pipa. Minden meg
volt, ami a mindennapjait bearanyozta.
Igen, a régi énemhez, aki
akkor voltam, a mostani nem volt hasonlítható. Senki sem tudta volna semmivel
sem meghazudtolni, hogy változtam, s nem éppen a legjobb irányba. Sok ember
kérdezte, hogy mit tudnának tenni annak érdekébe, hogy újra egy mosolygós,
pozitívan élő ember lehessen belőlem. Kérdéseikre őszintén válaszoltam, de úgy
voltak, hogy ők ezt nem tudják teljesíteni.
És
ki az a személy, akinek sikerült ezt megtennie? Igen, ő neki, rengeteg kín és
szenvedés között, amiket én okoztam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése