Yoongi
POV.
Unott, már-már
fancsali képpel indultam el az egyetemre, amitől megint nem vártam semmit az
egyes idegesítő hallgatókon kívül. Szinte minden egyes áldott nap ugyanaz a
közjáték játszódott le előttem, ami a mindennapjaimat eddig is bearanyozta. Ha
tehettem egész nap otthon maradtam volna, s az alváson kívül semmi mást nem
tettem volna meg. Azonban az előadásoknak az átka, amióta világ a világ, mindig
a katalógus volt, ami számon tartotta a hallgatókat, akik részt vettek rajta.
Hiába is állt rendelkezésemre az, hogy nem volt kötelező bejárni, én mégis
megtettem, mert valahogy mindig a szüleim tudtára jutott, ha netalántán
ellógtam egy órát. Távol éltünk egymástól – mi meglehetősen jót tett mindhármunknak
–, ennek ellenére még mindig érdeklődtek afelől, hogy mi történt velem. Még
akkor is, ha csak az egész színjáték volt az ő részükről, hogy ne járassák le
magukat az ügyfeleik előtt. Akkor utáltam őket leginkább, amikor előadták a
gondoskodó szülőket, s, hogy akkor mégis mennyire hiányoztam nekik. Holott
tudtam róluk, hogy a létező összes porcikámat megvetik, ameddig éltem és
mozogtam ezen a bolygón.
Fülessel a fülemben sétálgattam végig egy
parkon, és a sálam mögé bújva kémleltem az embereket. Ahogy az embereken végig
néztem, a hányinger kerülgetett, hogy mégis hogyan tudott egyeseknek jó kedve
lenni. Látszódott rajtuk, hogy csak megjátsszák azt a boldogságot, ami őket
körbevette, a rózsaszín köddel együtt, amit állítólagosan a szerelemnél éreztek
meg elsők között. Annyira átlátszóak tudtak lenni, hogy rossz volt rájuk nézni.
Ebből a szemszögből nézve, pont jól jött, hogy kerültem az embereket és
mindössze a saját kis világomban éltem – még persze akkor is, ha két barátot
feltudtam mutatni. Egyszerűen nem tartozott az érdeklődési köreim közé az, hogy
más embereket tegyek boldoggá, vagy éppen vigasztalgassam őket. Mindennél
jobban utáltam azt, ha valaki az én segítségemre szorult, s belekényszerültem a
pótszülő szerepbe.
Az egyetemen kapuját átlépve, a jól
megszokott mindennapi szokások vettek körbe, amiből szintén kezdett elegem
lenni. Mondhatni, meguntam az életemet, mert semmi szórakoztató nem törtét
mostanában az egyetemen és akörül. Szórakozni szerettem volna, és nem mindig
otthon ülni néma csendben, miközben azt hallgattam, hogy a bejárónők rólam
beszélgettek a hátam mögött. Csak úgy ötvenszer feltudtam volna tenni nekik a
kérdést, hogy miért nem teszik a dolgukat, ahelyett, hogy a rám vonatkozó magán
életemmel foglalkoznak. Meg tisztában kellett volna lenniük, hogy az állásukkal
játszottak. Azonban a lehetséges elvek közül az sem zártam, hogy ez is a
nevelőim idióta ötlete volt.
– Jó reggelt Oppa. Jól aludtál? Ettél
rendesen? – hallottam meg egy ismerősen csengő hangot, ahogy két szám között
beállt némi szünet. Egyből tudtam, hogy a mindig pörgő, és vidám barátnőm volt
az, aki a korához képest, elég bölcs tudással rendelkezett.
– Reggelt neked is – válaszoltam unott
hangon, miközben a tekintetemmel továbbra is a mellettünk elhaladó embereket
vizslattam. – Rengetegszer elmondtam neked, hogy mindennap rendesen eszek,
illetve kipihenten kelek. Tudom, hogy aggódsz értem, de azért nem kell
túlzásokba esni – álltam meg egy pillanatra, hogy szemébe tudjak nézni, s csillapítsam
a kíváncsiságát.
– Hozzászokhattam volna ahhoz, hogy a
kipihent állapotod mellett, így is egy dörmögő mackóval lesz dolgom – forgatta
meg a szemeit nevetve, amitől az én arcomra is egy mosoly kúszott.
Saeron tipikusan az a lány volt, akit
nagyon hamar meglehetett szeretni, s minden ember, aki mellette elhaladt,
legyen szó idegenről, nagyon közvetlen tudott lenni. Viszont láttam benne az
anyukáját, akit még azelőtt vesztett el, mielőtt mi ketten összejöttünk volna.
Mindkettőjükből csak úgy áradt az őszinte boldogság. Szüksége volt a
szeretetre. Ha szeretve van, akkor viszont szeret mindenkit. A megannyi ember
közül, aki megfordult az életemben, egyedül ő érdemelte ki a bizalmamat, s azt,
hogy őszintén szerethessem. Bár neki is meg voltak a maga rigolyái, mégis egy
őszinte lánnyal álltam szemben. Azonban még neki sem árultam az engem kísértő
múltat. Tényleg időre van szükségem.
– Úgy tudtam, hogy leszoktál erről a
becenévről. Mert csak úgy halkan megjegyzem, hogy nem is egyszer hívtam fel rá
a figyelmedet – néztem rá közönyös arccal, semmilyen érzelmet nem mutatva ki.
– Én meg nem is egyszer szóltam rád, hogy
amikor legalább velem vagy, ne viselkedj velem úgy, mintha te lennél a világ
legnagyobb parasztja – válaszolt, majd miután a mondata végére ért, egy
szokásos nyelvöltéssel zárta le a vitát. Hiába, agyban még koránt sem nőtt
fel... Még mindig egy gyerek szintjén volt.
– Tényleg, neked jelenleg most nem zongoraórára
kellene menned? Ha már olyan mázlista vagy, hogy magántanulóként vagy jelen a
szüleid életében – kérdeztem felvont szemöldökkel, ahogy zsebre vágtam a
telefonomat.
– Ez olyan, mintha zavarnálak, illetve egy
élősködő lennék a szüleim nyakán – válaszolta felfújt arccal. – Akkor hagylak
is kibontakozni a sivár életedben Oppa, vigyázz magadra! – nyomott egy apró
puszit az arcomra, majd amilyen hamar feltűnt, olyan gyorsan távozott is.
Ha tehettem volna, még valamit mondtam
volna neki, csak hát ilyenkor olyan gyorsan el kell mindig húzni a csíkot, hogy
lassan porozni fog majd tőle még a járda is, amerre megy majd. Egy egyszerű
vállrántással tudtam le az egészet, s nem kerítettem neki akkora figyelmet,
mint a legtöbb ember általában szokta. Helyette inkább belemerültem a
gondolataimba, s hagytam magamat, hogy ott bontakozzanak ki az egyes emberekről
alkotott véleményeim.
Mintsem törődve a sikoltozó hallgatókkal,
mély csendbe burkolózva sétáltam el az egyetem nagy kapujáig, ahol Wonho már
türelmetlenül várt rám. Nem kértem, hogy fagyoskodjon. Elvileg tudnia kellett
volna rólam már rég, hogy soha nem szoktam időben érkezni. Ez mindig kedvtől és
időtől függött. Csak szegénykének a tudatáig szeptember óta nem jutott el, hogy
nem lehetünk mi mindig sülve-főve mindig együtt. Bár van egy tippem, hogy ez
amiatt lehet, mert nincs ki szegénykének a négy kereke.
– El sem hiszem, hogy vetted a fáradtságot
és ide értél, úgy az óra kezdete előtt, bő öt perccel – nézett hol az órájára,
hol rám, csak azért, hogy tudjon tájékoztatni, mégis mennyit késtem.
Legszívesebben már most meg tudtam volna fojtani, amiért mindig felszokott
hívni a hibáimra. Egyenesen utáltam, hogy ha valaki ezt teszi. Bár jobb kérdés
lenne, hogy mi az, amit egyáltalán nem utálok...
– Bocs, ismered Saeront... Nem lehet
leállítani, annyit fecseg, így csak engem tartóztat fel. De mondjuk, nem vagyok
neked köteles beszámolni arról, hogy mikor is kellene beérnem – feleltem
mormogva, majd tudomást sem véve róla, indultam meg a hatalmas épületbe, ahol
szintén tömörültek a szaktársaim.
– Egyelőre még mindig a Hyungod vagyok,
tisztelettel tartozol felém... – kezdett volna bele, de inkább elhúztam mellőle
a csíkot. Idegesítő egy jellem, nem is értem, hogy bírtam eddig ki mellette.
– Tulajdonképpen teljes mértékben leszarom
azt, hogy mim vagy... Senki sem kért meg, hogy év elején pont engem szólíts le
és kérj fel, hogy legyek rapper a házibulidban, basszus... – kiabáltam még neki
hátra ingerülten, miközben legbelül azért imádkoztam, hogy hagyjon békén. Nem
volt szükségem senki társaságára, így is nyakig álltam a problémákban, amiket
egy nagy kalap alá sűrítettem.
Minden egyes órát, benyomott, fapofával
ültem végig. Ezeknél az óráknál, még a tollam csattogtatása is érdekesebbnek
hatott, bármennyire is irritált, ha én magam vagy valaki más csinálta ezt a
közelemben.
Egyedül az dobta fel a kedvemet, amikor a
tanár összecsapta a katalógust, fogta a cuccait és már bent sem volt az
előadóteremben. Jelen helyzetben, még a délutáni kosáredzés gondolata is még
jobban elzsibbasztotta az agyamat, így hosszas gondolkodás után, arra jutottam,
hogy ma kivételesen kihagyom. Talán az edző nem fog berágni rám, s mellette még
Wonho is fedezni fog valahogyan.
Hazafele, utam meglehetősen szintén
unalmasan telt el, de ezzel szerintem nagyon senkinek sem mondanék újat.
Tulajdonképpen most az egyszer egy jó forró fürdőre volt szükségem, hogy
lemoshassam magamról a mai nap fáradalmait, s utána bezuhanhassak az ágyba.
Egyedül tényleg csak egy kis nyugalomra volt szükségem, de úgy látszik, hogy a
mai világban ez is olyan nagy kérésnek számított, azok alapján, hogy egy szó
nélkül hazaállítanak, s mire észbe kapnék, már a távolból integetnek nekem a
bőröndjeik. Hiába, sajnos az Isten sem bottal ver...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése