[Menthetetlen] - 00. Prológus

Jungkook POV

Kívülről szemlélni a világot, úgy viselkedni, mint egy kívülálló, akinek nem érdeke mások sorsa, meglehetősen könnyű így viselkedni. Túlságosan elhívatottan űztem ezt a dolgot, s akkor még fel sem tűnt nekem, hogy mégis mennyi embernek okoztam fájdalmat, köztük egy olyan embernek is, aki csak segíteni szeretett volna nekem. S ahelyett, hogy úgy segített volna nekem, miközben ő távol van tőlem, másképp cselekedtünk mindketten. 

Próbáltam távol tartani magamtól őt, hogy ne érezze azoknak a dolgokat a súlyát, ami engem körbevett, s ennek érdekében kénytelen voltam egy hatalmas falat közénk emelni. Viszont ahányszor szembekerültünk, ő sorjával bontotta le a darabokat, szinte csak a rom maradt körülöttem. Őszintén mondtam el neki mindent, s úgy látszott érdekelte is az életem, hogy miért viselkedtem úgy az engem körbevevő emberekkel, ahogy. Napokba telt mire normálisan elmeséltem neki mindent a kezdetektől fogva, egészen addig a pillanatig, amikor a szerethető énemet a tűzbe nem dobtam. Csak csendbe burkolózva hallgatta életem történetét, s ahányszor kérdeztem tőle, hogy mi a véleménye, lehet-e ezen segíteni, értelmes válaszok helyett, csupán rébuszokban beszélt vagy egyszerűen hosszas gondolkozásba merült és bólintással fejezte ki a dolgokat. Pszichológusnak tanult, elvileg értett a dolgokhoz, akkor igazán fűzhetett volna valamit hozzá...

Az elmúlt öt hónapra visszagondolva, ha valaki megkérdezné, hogy javult-e valamit a világnézetem, nagyon nem tudnék mit mondani, mert igen is, meg nem is. Hol visszaestem, hol kikerültem a szürke hétköznapokból. S ez így ment hónapokon keresztül, addig a pontig, ameddig meg nem mondtam neki, hogy ennek, itt és most végleg vége. Mondhatni mardosott napokon keresztül a bűntudat, de belül meglehetősen örültem, hogy nem függtem tőle és már semmilyen történet nem kötött hozzá. Ennek ellenére még voltak elvarratlan szálak, amiket nem ártott volna átbeszélni, mielőtt végleg eltemettem volna magamban a lényét. Azonban a jelenléte valahogy mégis zavart, a gondolatával együtt, hogy egy másodperc erejéig eltudtam volna küldeni a fejem egy olyan szegletébe, ahonnan nem tér vissza egy hamar, sajnos nem sikerült. Túl erősen is kötődött hozzám, a fene tudja miért...

És még a búcsúzásunk utáni napokban is abban a Starbucks kávézóban ültem, ahol legelőször találkoztunk, felidézve az emlékeket, miközben az utcát szemléltem, hátha betoppan rajta, széles mosollyal az arcán, mintha mi sem történt volna közöttünk. A vele töltött szép emlékeket magával vitte, a keserű, gyarló foszlányokat pedig itt hagyta nekem, s hagyott újra visszaesni. Viszont hiába engedte el a kezemet, hiába gyűlöltem oly' nagyon, ugyanúgy boldogan gondoltam rá, mielőtt lelépett volna egy árva szó nélkül, egy csepp érdeklődést sem mutatva egy depressziós, megkeseredett lélek felé...